A napokban dobta piacra, pontosabban Steamre, a Bigzur Games a házi készítésű klón Hexen/Heretic, fantasy fps-ét, aminek a létrejöttét az előbb említett két klasszikus mellett még a Painkiller és a Strife is inspirált. Megmondom őszintén, temérdek hasonszőrű Indie játék kering a net vadregényes bitodalmában, és az Apocryph ráadásul nem tartozik a legjobb old-school shooterek közé, ám mégis van benne valami, ami miatt nem tudtam abbahagyni. Tökéletesen illik rá guilty pleasure kifejezés.
Talán az fogott meg, hogy ötletesek, szépen kidolgozottak a fegyverek és jól sikerült az animációik; mindegyikkel élvezet irtani a ránk rontó ellent. Persze, akad még benne jócskán pozitívum, de sajnos negatívum is. Nehéz eldönteni, hogy az Apocryph megéri e az árát, vagy sem. A döntést segíteni, vagy éppen nehezíteni hivatott a mostani bejegyzésem…
Itt valami durva varázst engedtem útjára.
Az első találkozásomra a Hexen-el tisztán emlékszem: haverommal egy helyi szakközépiskolába mentünk nyílt napra (később ide is jártunk), ahol hamar a helyi számtech terembe kötöttünk ki. A kötelező bemutatkozó szöveg után szabad gamerkedés volt a program, azon a gépen, ahol ültem, egy-két ismertebb játék mellett, fent volt a Hexen is. Mondanom sem kell, teljesen magával ragadt a játék, kb. “zárásig” ott kockoltunk vele, kihagytunk minden további szakbemutatót, szakismertetőt (amúgy is érettségire mentem, szóval nem vesztettem semmit).
Végül, az otthoni gépemre is sikerült beszereznem mind a Hexen-t, mint a Heretic-et, és bár sosem játszottam végig őket, meghatározó elemei voltak a múltamnak, valamint erős hatottak arra, hogy beleszerettem a fantasyba (is). Nem csoda, hogy kritikus szemmel méregetek minden játékot, ami valami úton-módon e legendák szellemi utódjaként utalnak magukra. Talán ezért is figyeltem fel egy havernál az Apocryph-ra, és toltam végig egy ültemben. Fájó szívvel, de azt kell mondanom, örülök, hogy nem én vettem meg.
Mit csinálsz itt, angyalom?
Kezdjük is a történettel, ami csak a steamen és a készítők honlapján olvasható, így intróra, bevezetőre ne is számítsunk. Arbiter nevű főhősünk főállásban magas rangú pozíciót töltött be a Halál-t imádó Xilai egyházban, ahol Világokat fosztogattak, és csúnya dolgokat műveltek áldozataik lelkével. Történt, hogy egy szép tavaszi reggelen Arbitert száműzték a klubból, ezért jó hosszú időre kispadra kényszerült valahol távol a Xilai egyház uralta világok határaitól. Persze, hősünk hamar elunta magát a kiátkozásban, és egy idő után hazasomfordált. Ekkor szembesült azzal a ténnyel, hogy míg ő nyaralgatott, az általa ismert világot démoni hordák, rémszörnyek és NAV ellenőrök szállták meg. Lemészárolták a lakosságot és kiirtották a Xilai egyházat. Arbiter úgy döntött, kideríti mi áll az invázió és mellesleg a száműzetése hátterében, így előhúzta az övéből a vaskesztyűt és elindult, hogy beverjen egy-két démonpofát.
Lekvár főzés után.
A játék nem is áll többöl; pályáról-pályára harcolva, mindenkit lezúzva kell a nagyjából lineáris, ám eléggé szerteágazó pályákon előrehaladni. Ehhez különféle – pontosabban 9 – alternatív tüzelési móddal is rendelkező mágikus fegyver áll szolgálatunkra; az egyszerű varázsboton át, a villámszóró kesztyűn keresztül a fagyasztó varázskardig bezáróan lesz itt minden. Három fajta manna (kék, zöld, lila) kell majd a harci eszközeinknek az optimális működéshez, lesz olyan, ami egyszerre 2 fajta tüzelőanyagot is igényel, így csínján kell bánni a “munícióval”, annak ellenére, hogy a pályákon, titkos helyeken akadnak szép számmal elszórva. Ráadásul – Hexen, Heretic módin – különféle, később használható mágikus tárgyakat (gyógyital, manna feltöltő gömb, robbanó üvegcse, ellenfél hátralökő izé stb.), és páncélokat is magunkhoz szólíthatunk, ha ez sem lenne elég, még powerboostokat, azonnal ható ereklyéket is felvehetünk, amely rövid időre brutális erővel ruháznak fel minket (pl. a Nagy Kaszássá változunk).
Kaszásként sem fogunk unatkozni.
A pályákra szintúgy nincs panaszom, bár néha, főleg a külső részek, elég unalmasak, viszont a grafika rendben van. Indie fejlesztéssel van dolgunk, ahhoz képest aránylag szépen kidolgozottak a helyszínek és a motor is csak néha nyekken meg, amúgy közepes konfigos gépen, max felbontásban is elfut az Apocryph. Még arra is van lehetőségünk, hogy pixelessé tegyük a képet, még inkább retro érzést kölcsönözve a játéknak. Bevallom őszintén, ez az opció egy idő után zavart, erőltetnek éreztem, szóval én nem nagyon alkalmaztam.
Vannak ötletes pályák (pl. amikor egy végeláthatatlan lépcsősorra kellett felmászni, kanyaronként szörnyhadak vagy a lezuhanás ellen küzdve), de sajna akadnak kissé suta szakaszok is, ahol érezhető az amatőr tervezés. De, a térkép hiánya ellenére, sehol sem lehet elakadni, ami azért bosszantó is valahol, anno mennyit kóboroltunk egy-egy játék esetén, mire kiigazodtunk a pályákon?!
Óriási negatívum, és ezt róják fel a fanyarkodók leginkább, hogy összesen három azaz 3 “térképpel” jelent meg az Apocryph, miközben 30-at ígértek be a fejlesztők. Így bő 3-4 óra alatt végigjátszható az egész, szóval ez inkább pre-alpha, mint teljes játék!
Ördögöm van.
Szörnyek terén ismét vegyes érzelmek gyötörnek. Egy-két lényt leszámítva elég furcsára, túl színesre, néhol pedig elég amatőrre sikerült a megvalósításuk, kinézetük, mintha egy eperkrémes cupcake-et leöntenénk juharsziruppal, majd csokiszósszal és tejszínhabbal díszítenénk meggyel a tetején. Sokszor elütnek, kilógnak a játékból. A mesterséges intelligenciájuk pedig abban merül ki, hogy minden taktikázás nélkül csak jönnek felénk és próbálnak nyakon vágni, vagy távolról letűzgolyózni. Baj akkor van, ha valami akadályba, tereptárgyba ütköznek, ilyenkor megakadnak és megállnak. Néha ugyan megfordulnak, vagy megpróbálnak előreugrani, ám ez utóbbi egy szakadék szélének ütközéskor elég vicces manőver, szóval van még min dolgoznia a csapatnak.
Azonban az jó dolog, hogy ha véletlen az egyik hátba üti a másikat, leállnak egymással harcolni. Ha éppen egy bug miatt nem ragadnak be. :D
Boss harcok (kettő volt) viszonylag kemények, de közepes nehézségen, alig akad egy-két izzasztó szituáció, az is csak a túlerő miatt, vagy mi akadunk be valahova és lemészárolnak.
Jó pont, hogy kellően brutális a játék, az ellenfelek halálukkor szétdarabolódnak, van, amelyik véresen, lenyúzott bőrrel is mászik utánunk. Trancsírozás, testrész- és belsőségeső, vérzivatar színesíti a pörgős csatákat.
Egy BOSSzantó dög.
Hangok és a zene szintén rendben van, a harmadik, “városos”, pályán pl. Doom II egyik számára emlékeztet a melódia. Nagyobb horda támadása esetén, pedig átvált a játék pörgősebb metálfényezésű dalokra, ez az opció akár ki is kapcsolható, így egy helyiségbe lépve, a hirtelen zenei váltásból, nem tudjuk előre, hogy monster rush következik.
Szomorú szemű koponya fogantyú.
Összességében meg kell mondjam, a pörgős játékmenet és a fegyverek (megjelenítése, animációja) miatt nagyon bejött az Apocryph, jó volt kaszabolni a butácska ellent. Igaz, nagyrészt az alap varázsbottal toltam, mert közelről 1-2 lövés + a másodlagos tüzelés szinte minden szörnnyel végez, a többi fegyó meg zabálja a mannát, azokat a brutálisabb csatákra tartogattam.
Azt sajnálom viszont, hogy nem sikerül tökéletesre a megvalósítás, mind a szörnyek kinézete, az AI, valamint a néha előforduló bugok (lépcsőbe elakadó karakter) rontják az élményt, és persze a kevés pálya, no meg a 20 €-s belépődíj is a nem ajánlott felé mozgatja a mérleget. Ez a steames értékeléseken is jól látszik, én várnék a vásárlással még pár hónapot, ez így még nagyon pre-alpha, Shareware. Ha sikerül a feni dolgokon javítani, egész pofás játékot kaphatunk végeredménynek..
Ha valaki azért lecsapná, ERRE keresse, de ha előbb kipróbálná a demót, mert az is van, azt a készítők oldaláról letöltheti: ITT.
A Retro legyen veletek!
Vélemény, hozzászólás?