Vitathatatlan, hogy Ernest Cline sikerkönyve, a Ready Player One, az utóbbi idők legnépszerűbb retro geek és gamer regénye. Tele, sokszor hardkór, kiszólásokkal, utalásokkal a 80-as, 90-es évek legendás videójátékaira, filmjeire és zenéire. Egyszóval, igazi popkultúr-történelmi csemegét sikerült összehoznia Ernest úrnak, mondanom sem kell, hogy a könyvet én is a kedvenc olvasmányaim közt tartom számon.
Olyannyira, hogy a másik – hasonló hangulatúnak ígérkező – regényét, az Armadát szintén megvettem és elolvastam. Most, hogy már a küszöbön az első könyv folytatása, a Ready Player Two (már meg is jelent itthon is – a szerk.), úgy éreztem, egy rövidke cikk erejéig beszélgetnék arról, mit adtak / nem adtak ezek a könyvek. Lehet, nem fog mindenkinek tetszeni…
Mivel ez a cikk, ha csak nyomokban is, spoilert tartalmazhat, ezért azokat ilyen
Spoiler tagba
Ready Player One
Kétségkívül Ernest Cline mesterművet alkotott a Ready Player One-al. Persze ehhez kell, hogy ne szépirodalmi igényességet, bonyolult, “Mória” mélységű történetszövést várjunk, hanem elfogadjuk a regényt annak, aminek az író szánta, egy szerelmeslevélnek a 80-as évekhez, könnyen megérthetjük, miért is lett anno ez a New York Times bestsellerje és miért imádják a mai napig is a rajongók.
Pedig, írói szemmel, Cline nem csinált semmi extrát, fogta a gyerekkora, gyerekkorunk geek/nerd világát, a kúltfilmeket, a számítógépeket, a játékokat, a zenéket és remek érzékkel belegyúrta őket a kalácsba, mint ahogy a mazsolát szokás. Bár egyes kritikák szerint több benne az aszaltszőlő, mint a tészta. Én viszont imádtam ezeket a gyakorta felbukkanó utalásokat, egyáltalán nem éreztem túlzásnak őket. Bár sok – számomra fontos ! – klasszikus kimaradt (gondolom Cline életében nem játszottak az jelentős szerepet), így is akad bőven ismerős kiszólás. Meg legalább annyi ismeretlen, de a google végig jó barátom volt, és sokszor kerültek a megszerzendő, kipróbálandó, megnézendő és meghallgatandó kategóriába ezek a retro utalások. Így került fel a Joust az Atarim-ra megszerzendő játékok közé, a Rush – 2112 című dala pedig azóta is sűrűn megfordul playlistáimon.
Azonban azt is megértem, hogy ez a túlzott informatív közlés egy mezei olvasónak talán egyszerre sok lehet, azoknak pedig, akik tisztába vannak a megidézett kor nagy neveivel, a geek kultúra alapjaival túlontúl szájbarágós, ha nem is az első, a második olvasatra minden bizonnyal.
Ráadásul a R.P.O. inkább Amerikában érint szélesebb olvasói réteget, mert bár itthon többen tudják, hogy mi az az Atari vagy milyen játék a Pac-Man, véleményem szerint, sokkal kevesebbeknek mond valamit a TRS-80, a Yar’s Revenge említések (vagy a még “metább” tartalom). Viszont a filmek terén már lehet más a helyzet, ugye, az itthoni mozikba és/vagy VHS-re (“alámondásos” rlz.) bőven jutott a Hollywood “popcorn movie” klasszikusokból.
Hogy életképes legyen ez a nosztalgia expressz, Cline a történetformálás közben rendkívül sok elemet kölcsönzött a 80-as, 90-es évek klasszikus filmjeiből (Tron, WarGames, The Goonies stb.), és közben mesterin kreált egy olyan világot, amibe bele tudta illeszteni a retro vonalat. Alaposan kidolgozta a regény “valós” és digitális háttérét is, hogy minden működjen, legyen kontraszt. A disztópikus világból, a lakókocsis szegénynegyedek hétköznapjaiból szívesen menekülnek az emberek, (még az olvasó is), az OASIS virtuális valóságába. Vagy egy másfelől nézve: felteszik az emberek 3D-s szemellenzőt és hátat fordítanak a hétköznapok problémáinak, a játékfüggő fiataloknak és felnőtteknek, az önsajnálkozásban fuldokló világának. Erre száll rá lepelként az IOI, akik a gonosz Corp. minden kliséjét magukon viselik.
Szerény véleményem szerint, Clinenak sikerül egy olyan jövőt festeni elénk, ami akár be is következhet. Legalábbis, jelenleg, ez az “idősík” valóságosabbnak tűnik számomra, mint Gene Roddenberry Star Trek utópiája.
Szóval, a VR évét éljük, a regénybéli reménytelen jövőképű emberiségnek “szerencsére” ott van az OASIS, a virtuális valóság, ami létrehozásához Cline a mai MMO-k szerkezetét vette alapul. Aki valaha is játszott “masszív többjátékos online” játékkal, legyen az rpg, vagy akár fps, annak egyből ismerős lesz a rendszer. Egyedül talán a “halálozás” ami a mai mmo játékokhoz képest szokatlanul keményebb, ennek természetesen szerepe van a történet működésében. Cline profin kihasználta az online anonimitásban rejlő potenciált is, ugye az avatarok, virtuális karakterek jócskán eltérnek, eltérhetnek a megformálójuk irl kinézettől, ez a könyvben is hasonló szerepet tölt ez be.
Ezt Cline olyan jól kezelte végig a regényen, hogy amikor Wade és H találkoztak a valóságban engem is sokkolt, hogy nem fiú, hanem leányzó vár a volán mögött.
A történet javarészt a digitális világban játszódik, ahol ugye főhőseinknek kell a 3 “easter egg-et” megtalálniuk, amit az OASIS-t egyik alkotója James Halliday rejtett el. Mivel itt elég sok spoiler lenne, ugranám a dolgot, viszont annyit megjegyeznék, hogy nem az Adventure volt az első easter egget rejtő játék. ;)
Karakterizálásra sem lehet panaszunk, bár mélyen nem vájkálunk a szereplők lelkivilágában, és a jellemfejlődés is a legegyszerűbb, amit ilyen regénybe írni lehet, mégis szerethetők a hőseink, később, a regény elolvasása után is emlékszik rájuk az ember.
Főleg a főszereplőre Parzivalra, aki egy igazi retro kocka (retro geek <3), mintha csak egy 80-as évekbeli tinifilm főszereplője lenne, hasonlóan “fura” haverjaival állandóan D&D-znek, videojátékodnak, miközben az aktuális blockbuster filmeket tárgyalják vagy éppen a képregényeken vitatkoznak. És bár nagyon jó érzés olvasni az életükről, Parzival tudásáról, egy kicsit mosolygásra ad okot, mivel a főszereplő elég fiatalon bemagolta Halliday életét, ami ha belegondolunk hihetetlen teljesítmény. Elég a filmeket többszöri megnézésre és a játékok mesterévé váláshoz szükséges időt nézni. És ő szinte mindenben jártass. Plusz, hősünk a sok ezer infó közül mindig képes emlékezni a megfelelőre.
pl. megtanult gitározni és pont ez kell az egyik feladatnál, ráadásul a rejtekhely megtalálásához is elég alaposan kell ismerni pont azt a tab-ot :)
A regény gerincét ugye a virtuális térben zajló “tojás” keresés adja. Ezek a rejtvények viszont profi munka, törtem én is közben a fejem, két olvasás között is a megoldásokon gondolkodtam, és mindig sikerült Cline olyan megoldást találjon, hogy ne legyen arra panasz. Persze, ehhez el kell fogadni Wade rendkívüli tudását a témában, meg a kis luckot, amit fentebb írtam, viszont tényleg böcsületes iparosmunka az egész regény.
Ahogy korábban írtam, a Ready Player One-ból nem marad el a YA kategória határát súroló elemek, a romantikus szál, de szerencsére nem fulladt az egész regény tini szerelmi drámába.
Egyszóval, nekem tetszett a Ready Player One, kötelező retro regény és bár tényleg tömény benne a popkultúra, szerintem mégis mind az idősebb generáció tagja, mind a retro fanoknak igazi csemege, de még az gamer társadalom újgenerációja is megtalálhatja benne a számítását (Ok, Boomer – a szerk).
Armada
Cline érezte, hogy sikerült befognia a szelet a vitorlákba, és úgy gondolta meglovagolja még retro hullámokat. Éppen ezért a következő könyve, az Armada, szintén gazdagon tartalmaz nosztalgia elemeket, azonban közel sem olyan sűrűn, mint a RPO, itt már gyakran előfordulnak a mai, illetve modernebb gamer ikonokra történő utalások (pl. Oculus VR, mmorpg stb.). Én úgy vettem észre, mintha ezúttal több lenne a filmes utalás, mint az előző regénybe, és zenék terén is jobban elkalandozunk, mint a játékok világában. Szemfüles olvasók még egy zenei mixet is összeállítottak a regénybe szereplő dalokból, pontosabban a főhős által hallgatott kazettája alapján.
Raid the arcade track lista
A történet első blikkre nagyon ismerős lesz, ha valaki látta Az utolsó csillagharcos című filmet és/vagy olvasta a Végjátékot az kb. hasonlót képzeljen el, csak modernebb elemekkel (pl. mmorpg-re cserélve a film béli árkádgépet). Itt is lesz idegen invázió, átlagos, videojátékos főhős és még egy kis családi drámát is kapunk. Nemcsoda, hogy Cline sokszor említi a Az utolsó csillagharcos-t és a Végjátékot is, még épít is rájuk rendesen, de ennek ellenére nem sikerült eltüntetni az érzést, hogy a cselekmény egy rohadt nagy koppintás. Igaz, modernizált, tovább gondolt a történet, de végig ott lebeg, hogy ezt a storyt már jó párszor ellőtték. Mintha valaki írna egy könyvet, ahol a mai genetika segítésével feltámasztják a dinókat, csak egy park helyett, az emberiség használná őket háziállatként, ám a végén egy kisvárosban beütne a krach, a főhősöknek meg menekülni kellene a rájuk vadászó őshüllők elől. És, ha ebben a regénybe még sűrűn emlegetnék a Jurassic Parkot, úgy, mintha direkt azért forgatták volna anno a filmet, hogy a világot felkészítsék a dinók megjelenésére, nem lenne olyan érzése, hogy egy J. P. koncepció “ellopásáról” lenne szó?
Persze, azt tegyük hozzá, hogy Cline alapból az Armada, vagyis a Galaga/Space invaders játékoknak akart egy fajta emléket állítani, belekeverve a nosztalgiát. Ugyanis, a könyv központi eleme az író által kitalált Armada mmo, és annak a játékosai (pontosabban a főszereplő és társai). Ez még nem is lenne rossz, teljesen jó kis idegen inváziós könyv is lehetett volna. Ha nem lenne az egész átgondolatlan.
Jómagam elég sokat forgok a videojátékok világába, megmondom őszintén, nem csak a klasszikus, régi, elfeledett darabokat szeretem, figyelemmel kísérem a ma nagyjait, ha tudom ki is próbálom őket, hiszen egyszer ők is megöregednek. Nem idegen számomra az mmo szekciót sem, most meg a Warzone-ban harcolunk haverokkal az utolsó előtti helyért, és még sorolhatnám (nem akar valaki teambe? :P).
De a regénybéli Armada játékban semmi olyat nem találtam, ami egy kipróbálásnál tovább lekötne bárkit is. Egy mellékes mmo lenne, ami a kezdeti lelkesedés után hamar veszítene a népszerűségéből, egy év után pedig ha három ember tolná twichen róla a liveot. Mert hiába tuningolta fel Ernest Cline a játékot különféle jelzőkkel, se a történet, se a játékmenet nem kelti azt az érzést, hogy igen, ez az évtized játéka. Hogy miért? Mert lehet baromi élethű az űrhajós rész, ezek szűkebb rajongó táborral rendelkeznek, mint mondjuk egy hasonló FPS (lásd a mai népszerű mmo-kat). A földi, robotos harcokról nem is beszélve. Ennek a fő okát a személytelen ellenfélben látom (a játékban csak robotok ellen harcolunk), mert ha legalább egy Borg vagy Strogg szerű faj jönne, izgalmasabb lenne beszállni a játékban, mint “üres fémdobozokat” irtani. De akkor is, az igazi online móka, a húsvér ellenfél ellen tolni, legyőzni a másikat embert. Nem egy botot, Ai-t, hanem egy másik játékost.
Van, ahol ilyen vagány borítóvédőt adnak a könyvhöz.
A főszereplőt szintén összecsapta Cline. Míg Parzival ügyesen felépített, kidolgozott karakter lett, addig az Armada főhősét inkább félvállról vett klisé halmazzá sikerült összeollózni. Pl. emberünk dühkezelési gondokkal küzd – pont mint Ender a Végjátékban -, aminek egy-két esetet eltekintve, nincs jelentősége, sőt, a könyv vége felé mintha elfelejtette volna az író, hogy egyáltalán volt ilyen problémája hősünknek. Gondolom, ezzel is azt akarta elérni, hogy ne egy Wade koppintás legyen. Nem is lett, csak egy gyenge utánzata.
És ha már Parzival, ami igazán fájó pont volt nálam, az a retro témázás. Míg a RPO-ban ez jól működött, része volt a regénynek, addig az Armadában már erőltetettnek hatott. A szereplők jelentős része keni-vágja a 70-es, 80-as évek popkultúráját, és egyfolytában a régi klasszikus filmekhez, zenékhez vagy éppen videojátékokhoz hasonlítanak MINDENT maguk körül. De tényleg, már én is soknak éreztem, ami nem kis szó… Mondanom sem kell, hogy megint jelentős része olyan utalás, ami nagyon amcsi, egyszeri magyar olvasónak lehet, hogy sűrűn kell googliznia, ha érdekli egyáltalán.
És itt vannak még a sablonosan megírt mondtatok, párbeszédek. Ezek is mind arra utaltak, hogy Cline unta az egészet, legalábbis, azt érzem, hogy nem fűlik a foga hosszan kifejtenie a dolgokat, inkább átugrik egy-két lassabb jelenetet és pár mondatban összesűrít azokat, le akarja tudni a könyvet. Mikor ki kellett volna bontania egy cselekményt, letudta két mondattal, oszt’ jóccakát.
Maga a történet sem volt igazán átgondolt. Nagyon érződik, hogy Cline beletuszkolta, erőszakolta az egész könyv hátterét a mai “világunkba” és közben nem figyelt oda, hogy itt-ott kirepedt a zsák oldala.
Pl. nagyon sántít, a bázisok megépítésének a módja vagy a titkos fejlesztések, kutatások véghez vitele, főleg magyar szemmel nézve. Ki hinné el, hogy azért van pénzhiány az országban, mert titkos katonai létesítményeket építünk az idegen invázió megállítása céljából, és nem a politikus zsebekbe, rokonok, haverok számlájára vándoroltak a milliók, hanem ebből épít a magyarkormány védelmi robotokat az idegenek ellen. Lehet, hogy az USA-ban működne egy ilyen volumenű dolog, itthon nagyon kevés esély lenne rá. :D
Összességében nagyon középszerűre sikerült az Armada, a Ready Player One írójától nem ezt vártam, a sok sablonos mondat, a suta cselekmény és az erőltetett retrozás alaposan lehúzzák számomra a regényt. A végén úgy tettem le a könyvet, hogy azon gondolkodtam, mit is akart ezzel Cline, emléket állítani vagy pénzt keresni. Valószínűbb, hogy az utóbbit.
Nos, nagy reményeim vannak a Ready Player Two-hoz, ami napokon belül megérkezik. Kritikára számítsatok róla, pirkadatkor, kelet felől!
A Retro Legyen Veletek!
Vélemény, hozzászólás?