Aki régebb óta követi a blogom, az tudja, hogy a Narita Boy az egyik hírezős zászlóshajóm volt, amit, a Project Warlock mellett, szívesen dobtam ki ide, ha volt valami érdekes frissítés a háza tájékán.
Noha volt egy rizikós időszaka, végül ez is révbe ért; május 30-án steamen, gogon, win storéban és konzolokon is debütált.
Természetesen én is leszurkoltam érte az eurót és a hetekben elég sok időt töltöttünk együtt, a kevéske szabadidőm jelentős részében toltam, mint gőzmozdony a DeLoreant.
Ugye, volt hozzá demo is a steamen, aki anno azt kipróbálta, annak nem lesz egy nagy Schrödinger zsákbamacska maga a játék. De az sem fog mellé nyúlni, aki a képek, videók alapján fizetne be a tortára, a Narita Boy pont azt adja, amit eddig is elvártunk tőle. Vagyis majdnem azt. Disk-szörfre fel!
Load”history”; 8
2017 Tava San bukkant fel a kickstarteren a Studio Koba kampánya, amiben a Narita Boyra kalapoztak aprópénzt. Az ötletgazda Eduardo Fornieles volt, aki korábban Japánban évekig a Friend & Foe Games-nél melózott. Végül csak megunta a szakét és ambíciókkal telve hazaköltözött Spanyolhonba, ahol belekezdett a saját videójátéka a Narita Boy fejlesztésébe. Így, amikor később fellőtte a kick-re a kampányt, már egy kisebb csapat és egy félkész játék volt a tarsolyában.
Ezért aztán nem is meglepő, hogy egy erős start után (első nap a cél 17%-a már a zsákban volt), cirka 1 hónap alatt meglett az álom lóvé (160 946 €) és Koba-ék belecsaphattak a lecsóba. Akkor még szálldostak az ígéretek hisz a játék nagyja szinte kész volt, és csak 1 évet kértek a visszalevő részek befejezésre.
Persze, ahogy az lenni szokott, csúszott a project, főleg a csapattagok lakhelyei közti távolság nyomta rá a fejlesztésre a bélyegét, így még egy újabb év halasztást kértek a gamer néptől, amit még egy követett. Végül egy hosszabb csend következett, én akkor már majdnem letettem a projectről, mikor egyszer csak felgyorsultak az események. Annak, hogy idén megjelenjen a játék, biztos szerepe volt a Wormsok atyának, a Team 17 fejlesztő-kiadónak is, akik az utolsó mérföldköveken támogatták a Studio Koba-t. És ezt nagyon jól tették.
Az a szép, az a szép, akinek a szeme fény.
Wake up, Narita Boy, wake up, and smell the bits.
A Narita Boy egy 2D “pixelgrafikás”, akció platformjáték kalandelemekkel, szól a fáma, vagy írhatnám egyszerűen egy Metroidvania (Metroid és a Castlevania szavakból létrehozott műfaj jelző – a szerk.). Ám ez elég félrevezető lehet. Talán a Superbrothers: Sword and Sorcery áll hozzá a legközelebb, mert sokkal könnyedebb a Narita Boy, mint a fent említett két klasszikus keveréke, mondhatnám, hogy “családbarát Metroidvania”.
Ugyanígy nem helytálló a világot a Tronhoz hasonlítani. Az való igaz, hogy a koncepció nem új, de a Narita Boy digitális világát a készítők igyekeztek minél egyedibbé varázsolni; fantasyt és sci-fi-t keverve a hamisítatlan 80-as évek “neonfényes” videójátékaival és mindezt jól megfűszerezték egy kis Japán, cseresznyevirágszirmos beütéssel. De nemcsak a külcsín esetén próbáltak elrugaszkodni a sablontól, a történet mesélésnél is igyekeztek egyedit alkotni.
A story szerint ugyanis élt egyszer Japánban egy fószer, hívjuk csak magyarosan az Alkotónak, aki egy informatikai zseni volt, ő hozta létre a Narita One konzolt és rá a sikerjátékot, a Narita Boyt. Ám valami történt, ahogy az ilyenkor szokott, és a játék világa valamint a valóság valahogy összefonódott. Ha ez nem lenne elég, ezzel egy időben felbukkant Stallion címszó alatt egy gonosz-kód sereg, akiknek feltett céljuk a világ elpusztítása , a királyság leigázása lenne. Mellékesen a vezérük, a “HIM” – legyen Hirtelen Indulatos Memória – a szerk. – törli az Alkotó emlékeit is.
A veszélyre az Anyalap (Motherboard) aktiválja a Narita Boy protokollt és így kerülünk “mi”, a H-o.s. a játék világába. A feladatunk egyszerű, visszaállítani a világban a rendet: formattálni a gonoszt és backupolni az Alkotó memóriáját.
De mivel ez a küldetés túl veszélyes lenne egyedül, kapunk egy Techno Sword nevű szuperkardot, amit a világ “szent” ereje, a Trichroma három színéből (sárga, kék és pirosból) kovácsolták, és olyan erős benne ez a digitális-éltető energia hogy csak a Narita Boy képes használni. Ráadásul a fegyverrel nem csak kaszabolni, hanem “sörétes-lézer” puska gyanánt lövöldözni is lehet a töltények erejéig. Valamint kellő ellenlábast a lomtárba küldve vele, még egy energiacsíkot is tölt, amivel vagy az életerőnk egy részét gyógyíthatjuk vissza, vagy lehívhatunk egy speciális támadást. Csak győzzük kitalálni, mikor melyiket használjuk. A számtalan kombóról nem is beszélek.
Itt még lehet békésen legelészni.
*TentacleMod_Activated*
Vagyis beszélek. Mert a Narita Boy sava-borsát a harcok adják. A fejlesztők nem is hagyták kiaknázatlan a helyzetet, rengeteg mozdulatsor, támadás mód van a repertoárunkban, ezeket ügyesen kihasználva szép kis mészárlást rendezhetünk a Stallion hordák közt. Ha ez sem lenne elég, lesz lehetőségünk szervó-lóhátról, lebegő floppyn, robottá alakulva küzdeni, csak hogy ne legyen egysíkú a 2D-s életünk.
Megijedni nem kell, legalábbis nagyon nem. Nagyon jó a játék tanulási görbéje, szépen, fokozatosan adagolja a kombókat, az egyre nehezedő ellenfeleket. A hozzám hasonló amatőr játékosok, akiknek a Metroidvania műfaj sosem feküdt igazán, bátran belevághatnak. Én végig jól vettem az akadályokat, noha párszor már feladásra gondoltam, csak sikerült végül legyűrni az aktuális gonoszt, a cikk írásakor az utolsó küzdelmek várnak rám.
Aki olyan bátor és hozzám hasonlóan billentyűzetről játszana, az gyorsan felejtse el vagy készüljön fel az ujjporcrándulásra. Én ráadásul menet közben váltottam egy másik kiosztásra, mert annyira nem állt kézre a wasd a mozgáshoz… Szóval, egy kontroller erősen ajánlott, vagy legalább polipkezek, hogy legyűrjük az egyre nagyobb hullámokban ránk törő ellenfeleket.
Ez a SAT_IR Boss sem volt sétagalopp.
set::value_enemy: 100;
Ellenfelek már pedig vannak. És ezt nem aprózták el a Kobák, szinte minden kanyarba új fajta Stallion katona vár ránk, van itt a gyengus zombitól kezdve fájósat ütő kardforgató, páncélos csontváz, ugráló izé, repkedő nyavaja, BIOSszorkány, telepítővarázsló, al Boss, kis Boss, nagy Boss. Ráadásul a mennyiség nem megy a minőség rovására, minden ellenfél átgondolt, egyedi képességekkel bír és a legyőzésük sem bonyolult. A főnököket leszámítva, mert azoknál azért fel kell venni a ritmust. De aki valaha küzdött videojátékban 1-nél több Boss-al az hamar ráérez a sültmalac sütésre és a 3. vagy a 4. nekifutásra le is döngöli az aktuális vezérek jelentős részét. Akad persze szívatós is, ahol tényleg minden pontatlanság megbosszulja önmagát, mint a The_Glove Boss esetén, ahol pár napra hidegre is tettem a játékot, nem az én idegeimnek való volt az a harc. De végül lenyeltem őt is.
Viszont az tetszett, hogy vannak olyan ellenfelek, amelyek feje felett a Trichroma valamelyik színe lángol, jelezve, hogy őket nehezebb legyűrni, ám, ha aktiváljuk magunkban a megfelelő színű erőt, máris egy csapással törölhetők lesznek.
Narita-Bot egy epikus összecsapásra készül.
Pixel art, pixel art everywhere
Mostanában “újra divat” a pixeles, retro grafika, ami valahol nem is baj, viszont néha kicsit hajlamosak a készítők túlzásokba esni. Szerencsére a Narita Boy esetében szó sincs ilyenről. Látszik, hogy nem öncélú a “pixelart”, illeszkedik a játékhoz. Gyönyörűen kidolgozott helyszíneken kalandozhatunk, harcolhatunk, az NPC-k, az ellenfelek esetében ez duplán elmondható (kedvencem a sárkánylovag <3). A csaták animációi szintén csillagos ötös, látványos minden mozzanat, ugyanígy a floppyn repülés, vagy a lovaglás, ami nagyon ott volt a szeren. Egyszóval megvolt végig az érzés, hogy sokat melóztak a játékkal, mindent megtettek, hogy úgy érezzük, hogy élő-lélegző digitális világban kóborolok, de elég megnézni a képeket, azok is önmagukért beszélnek. (A CRT effekt meg az egész retro feelingre rátesz egy lapáttal (minden általam lőtt shot azzal készült!)).
Break_A
Setup_Sound Blaster AWE32
A grafika mellett a másik nagy aduász a pakliban a zene. 50 trackből álló synth wave album szól a kalandunk alatt, monotonitástól nem kell félni. Amúgy itt is valami mesterit alkottak a Studio Koba muzsikusai. Szinte alig volt eddig olyan nap, hogy a playlistáimon ne szerepelt volna a Narita Boy album, vagy olyan játszás, amikor ne hallgattam volna végig a főcímdalt, vagy az Alkotó emlékeinél felcsendülő melódiákat. Aki szeretné, külön is megvásárolhatja a zenei albumot, mondjuk én elég olcsó Jancsi vagyok, így egyelőre a youtubeon elérhető verziónál maradok, majd ha lesz egy nagy sale, lecsapok a hivatalos ST-re is.
Újra dübörög a BAN_da
Bad sector
Sajnos vannak hibái is a játéknak. Nem egetverők, és van, ami csak az én számízemnek savanykás.
Kezdetnek az irányítást említeném meg, tudom, hogy nem a billentyűzet hozzá az ideális eszköz, de ha van lehetőség rá, lehetett volna kicsit egyszerűbb, vagy “személyre szabhatóbb” az irányítás. Nemegyszer nyomtam mellé vagy csúszott le az ujjam a dash-ról egy-egy pörgősebb harc közben, aminek káromkodós elhalálozás lett a vége.
Ugyanígy harci témához tartozik az ellenfelek erőssége. Bár nekem éppen megfelelő szintűek a Bossok, látom, mások panaszkodnak a könnyűségre. És valóban, sokszor csak dash/ugrás és ütés elég, hogy megnyerjük az aktuális összecsapást. Pár nehézségi fok nem ártott volna.
Végül, ez személyes sérelem, a játékot én egy kisség összecsapottnak érzem. Lehet ez az érzés rövidségből fakad, vagy abból, hogy bár nagyon megható az Alkotó memória felszabadítós szál, máshol unalmasnak hat a story.
Plusz, kicsit több kalandelemet vártam volna benne, több mászkálást, interaktívabb NPC-ket, és egy kis karakterfejlődést Narita Boytól. Okés, hogy “mi” vagyunk azok, akik megmentik a digitális avar személyében a királyságot, de azonkívül sokat nem tudunk róla/rólunk. Nagyon testszett a játék eleje, amikor szarvasként csak sétálgattunk. Céltalannak céltalan, de mégis adott valamit a játékhoz, ami a végére elveszett belőle.
Ugyanígy a platformos részek, a rejtvények is csak a látszat kedvéért vannak, itt-ott elszórva, hogy ne érje szó a Trichroma házak elejét, de ennyi. Például a floppyn repülős résznél is pl. van 1-2 ügyességi rész, de nevetségesen könnyűek még az én szintemnek is, azután már ezek sincsenek.
Itt ERRORmlott valami.
<End of Line>
Igen, egy kicsit elfogult vagyok a Narita Boy-al, és bár van bennem egy kis üresség vele kapcsolatban, de tényleg ajánlani tudom a műfaj kedvelőinek és a retro szerelmeseinek egyaránt. Mert az előbb felsorolt hibák ellenére nagyon szép, hangulatos és a legfontosabb, szerethető a játék. Az Alkotó emlékei közt sétálós részek különösen a szívemhez nőttek, a zenéről nem is beszélve.
A látványos csaták, a változatos ellenfelek, kárpótolnak a rövidség miatt. (Na, jó, én még mindig szeretném, ha hosszabb lenne, több kaland-elemel :( )
A pénzt mindenképpen megéri, bátran csapjon le rá az, aki még mindig vacilál. És nagyon remélem, hogy a Koba srácoknak bejönnek a számítások és hamarosan jönnek a Narita Boy V.2.0-val :)
A Retro legyen veletek.
Vélemény, hozzászólás?