Oldal 1
Általános

Animék a “királyi” tévén – avagy, amiről nem tudtad, hogy japán.

És legyen ez egyben a “Gondoltad volna?” sorozat első része.

Decemberben lesz 18 éve annak, hogy kedvenc anime (sónen*) hősünk, Son Goku első ízben Kamehameházot a magyar tévék képernyőjén. Arra emlékszem, hogy már a legelső résztől néztem a sorozatot, kb. onnan, hogy Goku kis csávóként nyíltan könnyített magán, aztán percek múlva összefutott Bulmával és indult a kaland. Attól kezdve teljes beleéléssel néztük a sorozatot (öcsém kedvence Krillin volt, egy haverom pedig Piccoloért rajongott), majd utána a második részt, a „Zedet”, egészen, míg az ORTT erőszakosság-kijelzője over 9000-at mutatott, így egyből egy csillagharcos-vadász brigád indult az RTL székházba és úgy felkarikázták a műsort, hogy az meg sem állt a éjféli műsorsávig. Borítékolni lehetett a nézettség esését, és a kaszát. Noha vhs-en megszereztünk még 1-2 részt, de csak évekkel később tudtuk meg, hogy mi lett a Zed vége.

Screenshot_5

Nesze, ORTT!

Számomra – és sokaknak szvsz. – a Dragon Ball volt a kezdő lépes, miatta szerettem meg az animéket. Ráadásul sokáig úgy gondoltam, hogy ez volt egyben életem első keleti „rajzfilmje” is. Aztán kiderült, hogy tévedtem, sokkal korábban – már 1988-ban – vetítettek itthon animét, méghozzá az M1-en, egy népszerű sorozat formájában.

“Animék a “királyi” tévén – avagy, amiről nem tudtad, hogy japán.” itt folytatódik! »

Általános

A Mesemondó – Rémfilm, csak gyerekeknek!

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol az ORTT nem cenzúrázta a tévéműsorokat, és Tibi bácsival lehetett Mariózni, volt egyszer egy Mesemondó című fantazy/mesefilm-sorozat, aminek minden része úgy kezdődött, hogy egy hálóköntösbe bújt öregfószer (John Hurt) hűséges, folyton parázó, beszélő kutyája társaságában, a kandalló előtt ücsörögve belekezd az aktuális történetben.

1295018

 

“A Mesemondó – Rémfilm, csak gyerekeknek!” itt folytatódik! »

Általános

Elektor Kalandor

Mint azt egy bejegyzéssel lejjebb írtam volt, Marioval Pc-n játszottam először, de már jóval korábban ismertem. Felénk nem igazán terjedtek el anno a konzolok, nem is tudtam senkiről, aki Nintendoval játszott. Viszont a TV-be akkortájt kezdett beszivárogni a nyugati (ez esetben keleti) kultúra. Az egyik német adón futott egy sorozat (azt hiszem ez), ami élőszereplős/rajzos formában mutatta be Mariot és a világát.

De az igazi kultuszt a kívánság mester, Dévényi Tibi bá teremtett meg ’90 környékén az Elektor Kalandor nevű játékos vetélkedőjével. Röviden a lényeg: otthonról (egy előre felépített rendszerrel) élőben lehetett Super Mariozni a műsor ideje alatt, és aki a legtöbb pontot elérte az mindig valami értékeset nyert.
Nagy durranás volt ez akkoriban, a bezsebelhető nyeremények (pl. a fődíj, utazás Disneylandbe), az otthonról játszás High-tech megoldása (fax szisztéma :P), és maga a játék varázsa mind olyan különlegesnek számított, hogy az olyan kis kockákat, mint én, Vasárnaponként odaszegezett a képernyő elé. Fejben játszottam én is: nyomtam a képzeletbeli telefon nyomógombját, bedőltem az ugrásokkor, mérgelődtem, mikor bénáztak a játékosok, és persze irigykedtem a nyeremények miatt.

 

Érdemes figyelni Tibi bá’ szerkóját is :)

 

A Mario hullám végigsöpört az országon, mindenki szeretett volna bekerülni és játszani, a gyerekek pedig Nintendot kértek karácsonyra, vagy bármire :D. (Tibi bá amúgy kemény reklámot nyomott végig a műsorba, és később is lehetett nála SNES-t nyerni, így végül is részben neki köszönheti Mario a hazai hírnevét).
Ami engem illet, nekem nem Mario volt a platform király. Hogy ki? Arról majd később :)