Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol az ORTT nem cenzúrázta a tévéműsorokat, és Tibi bácsival lehetett Mariózni, volt egyszer egy Mesemondó című fantazy/mesefilm-sorozat, aminek minden része úgy kezdődött, hogy egy hálóköntösbe bújt öregfószer (John Hurt) hűséges, folyton parázó, beszélő kutyája társaságában, a kandalló előtt ücsörögve belekezd az aktuális történetben.
“A Mesemondó – Rémfilm, csak gyerekeknek!” itt folytatódik! »
Mára sajnos megszokott dolog, hogy a reklámokat filmekkel szakítják meg, ellenben régen, nem volt ilyen szembetűnő ez a fajta kapitalista gondolkodásmód. Persze voltak klasszikusok (“cascot akarok kötni”, hurka reklám, “müszi”) amelyekre sokan emlékeznek. Nekem azonban a fogszuvasodás ellen küzdő hód, Blendi maradt meg az “első” reklámélménynek, amint az űrhajója lézerével lövöldözi a fogat támadó bacikat. Naná, hogy fent van youtubon. Remélem nem csak nekem csal könnyet a szemembe :D Arra viszont kíváncsi lennék, hogy kinek mi az első reklám emléke :)
Érdekes, hogy én nem 100%-ig így emlékezetem a reklámra, most “fakóbbnak” tűnik az egész, és fogkrémet lőnek benne nem lézert :D
Mint azt egy bejegyzéssel lejjebb írtam volt, Marioval Pc-n játszottam először, de már jóval korábban ismertem. Felénk nem igazán terjedtek el anno a konzolok, nem is tudtam senkiről, aki Nintendoval játszott. Viszont a TV-be akkortájt kezdett beszivárogni a nyugati (ez esetben keleti) kultúra. Az egyik német adón futott egy sorozat (azt hiszem ez), ami élőszereplős/rajzos formában mutatta be Mariot és a világát.
De az igazi kultuszt a kívánság mester, Dévényi Tibi bá teremtett meg ’90 környékén az Elektor Kalandor nevű játékos vetélkedőjével. Röviden a lényeg: otthonról (egy előre felépített rendszerrel) élőben lehetett Super Mariozni a műsor ideje alatt, és aki a legtöbb pontot elérte az mindig valami értékeset nyert.
Nagy durranás volt ez akkoriban, a bezsebelhető nyeremények (pl. a fődíj, utazás Disneylandbe), az otthonról játszás High-tech megoldása (fax szisztéma :P), és maga a játék varázsa mind olyan különlegesnek számított, hogy az olyan kis kockákat, mint én, Vasárnaponként odaszegezett a képernyő elé. Fejben játszottam én is: nyomtam a képzeletbeli telefon nyomógombját, bedőltem az ugrásokkor, mérgelődtem, mikor bénáztak a játékosok, és persze irigykedtem a nyeremények miatt.
A Mario hullám végigsöpört az országon, mindenki szeretett volna bekerülni és játszani, a gyerekek pedig Nintendot kértek karácsonyra, vagy bármire :D. (Tibi bá amúgy kemény reklámot nyomott végig a műsorba, és később is lehetett nála SNES-t nyerni, így végül is részben neki köszönheti Mario a hazai hírnevét).
Ami engem illet, nekem nem Mario volt a platform király. Hogy ki? Arról majd később :)